A kérdések ereje

Ismét véget ér egy tanítási év, s a diákok környezetében élő ember ilyenkor úgy érzi, hogy a végzősökkel az életének is egy része lezárul, elveszik. De ez mégsem egy tragikus érzet, hiszen tudja, ősszel új diákok érkeznek, tele szorongással, amit oldani és ambícióval, amit táplálni kell, hogy évek múlva ők is az őszinte köszönet szavával távozhassanak.

Nekünk, az egyetemen, illetve a karon dolgozóknak, érdemes ilyenkor számot vetni az elvégzett feladatokról. Elhelyezni magunkat abban a világban, amelyben élünk, ahol munkánkat végezzük. A számvetés közben kérdések fogalmazódnak meg bennünk: Vajon hiszünk-e munkánk hasznosságában, fontosságában? Milyen a megítélése egyetemünknek és a karunknak a magyar felsőoktatás rendszerében, és hol a karunk helye az egyetem egészén belül?

Ezek nehezen megválaszolható kérdések. Olyan kérdések, amelyekre nehéz egyértelmű választ adni, azt hangulatunk, pillanatnyi helyzetünk is nagymértékben befolyásolja. Mégis, időnként fel kell tenni ezeket a teljesítménymérő, pozícionáló kérdéseket, mert enélkül lélektelenné válik munkánk, s ezáltal életünk egésze is.

Gyakran idézett, közhely ízű mondás, hogy illúziók nélkül lehet élni, de nem érdemes. Mint általában a közhelyek zöme, ez is igaz. Az elhivatottság nélkül végzett munka nehezebb, hatékonysága rosszabb. S ez a megállapítás mindenféle munkára igaz! Egy intézmény vezetőjére éppúgy, mint a kertet ápoló kertészre. Az elhivatottság erőt ad, kiállást, lelki támaszt.

Jó tudni, átérezni, hogy része vagyok egy működő gépezetnek, amely nélkülem rosszabbul teljesítene. Az egyéni megerősítés mellett azonban fontos, hogy higgyünk munkahelyi közösségünk erejében is. Mindannyian tartozunk kisebb-nagyobb csoporthoz, egy osztályhoz, egy intézethez, egy karhoz. Ez a közösség számunkra fontosabb kell, hogy legyen, mint a kívülálló számára. Mi ismerjük igazán feladatunkat, munkánkat, ha mi nem becsüljük meg, akkor nem várhatjuk el mástól sem, hogy megbecsülje.

Időnként láthatjuk televízióban, hogy a távol-keleti országokban különféle furcsa tréningekkel növelik a munkások teljesítményét. Közös tornákkal, rendezvényekkel, programokkal. Számunkra ezek olykor megmosolyogtatóak, de a hatalmas világcégek gazdasági teljesítménye igazolja módszerük hatásosságát. Nyilván a mi lelkületünktől távol vannak ezek a csapaterősítő, teljesítményfokozó tréningek, de a mi kulturális gyökereinkhez igazodó próbát nekünk is kell tenni.

Kimondhatjuk tehát, hogy csak úgy lehetünk hasznos tagjai az egésznek, ha a részterületünkön jól teljesítünk. S rátérve mondandóm lényegére, hiszem, hogy mi a magunk helyén jól teljesítünk! A Gazdaság- és Társadalomtudományi Kar a Szent István Egyetem legtöbb diákot oktató kara. A Heti Világgazdaság legutóbbi évi rangsorolása szerint a GTK a gazdaságtudományi összesített összrangsorban az előkelő 5. helyre került (41 kar közül). Más egyetemekhez viszonyítva elmondhatjuk, hogy nemzetközi kapcsolataink kiválóak, karunkról több diák mehet külföldi tanulmányútra, mint más, hasonló profilú oktatási intézményből. Tanáraink, vendégtanáraink felkészültsége, elismertsége a tudományos világban kifejezetten jónak mondható. Végzős diákjaink jó eséllyel pályáznak perspektivikus munkahelyekre, irigyelt szakterületek állásaira.

Elégedettek lehetünk tehát magunkkal? Úgy gondolom, hogy megelégedettek soha nem lehetünk, mert mindig van javítani való, de nem szabad a kishitűség bűnébe sem esnünk. Hallgassuk, meg, fontoljuk meg a kívülről jövő, olykor ellenérdekelt megjegyzéseket, de ezek soha ne rendítsenek meg minket. Tudnunk kell, hogy az a szakterület, amelyen mi munkánkat kifejtjük, a 21. század talán legígéretesebb tudományos kihívásait összesíti. Az agrárium-vidék-környezet komplex, összefogó kezelése talán a mi karunkon valósul meg a legteljesebben. Munkánk, helyünk, szerepünk nem túlreprezentált, sőt még újabb távlatok, kihívások előtt állunk.

A leírtak egyesek szemében akár dicsekvésnek is tűnhetnek, de nem ez a szándékom. Azt szeretném, ha minden munkatársam hinne munkájában, hinne önmagában, és hinne abban az alkotó közösségben, amelyhez tartozik. Olyan korban élünk, amikor nagyon sok benyomás ér minket. Ezek a benyomások gyakrabban bizonytalanítanak el, mint megerősítenek, pedig megerősítésre mindenkinek szüksége van. Legyünk büszkék az egyetemre, ahol dolgozunk, és legyünk büszkék a karra, az intézetre, a gazdasági egységre, ahol dolgozunk.

Jó tartozni valahová, és még jobb büszkén vállalni hovatartozásunkat. A lap megjelenése idején kerül sor a diplomaosztásra, ami minden egyetem történetében évről-évre a legnagyobb ünnep. Soha nem tudok betelni a boldog, büszke fiatalok, a megilletődött szülők látványával. Ennek a büszkeségnek végig kell kísérnie minden diplomást egész életén: Én Gödöllőn végeztem, jó alapokat szereztem, társaim is sikeresek, kiváló, az évek múlásával egyre erősödő kapcsolati tőkével rendelkezem.

Kedves végzett Hallgatóink!

Vigyék el jó hírünket, hogy minél többen jelentkezzenek első helyen a GTK-ra!

„Ahol a jövő kezdődik..."

Kedves Olvasóim!

Ez a gondolatsor egy újabb kérdést vet fel: ha ezek a fiatalok tudnak büszkék lenni, mi, akiktől büszkeségük származik, nem érdemeljük meg ezt? Itt a nyár a pihenés, az erőgyűjtés és a számvetés ideje. Tegyünk fel kérdéseket magunknak, és tapasztalni fogjuk, hogy már ezek erősebbé tesznek bennünket!

Dr. Villányi László

dékán